A pók kivégzőudvarában

Czegő Zoltán

PRÉDIKÁTOR A SIVATAGBAN
Bágyoni Szabó István könyvbemutatóján

Úgy tűnik, boldogok lehettek az apostoli kort megért régi öregek; soványka térdükön rebegett a nemzet- s nemzetségtörténeti dologidőkben elaszott két kezük, úgy néztek belé a lemenő napba. Ahhoz is bátorság kelletik. (Pünkösdkor a székelyek, a csángók Csíksomlyón a fölkelő napban vélik meglátni Máriát, a magyarok nagyasszonyát.)
Mostanság nincs sok apostolunk a láthatáron, be kell érnünk olyan prédikátorokkal, mint Bágyoni Szabó István, aki nem vak, csupán vakmerő, mikor arra is vállalkozik, hogy számonkérje a napba tekintőtől a meglopott napot. Joga van hozzá. Ugyanis műveli a csodát, nem csak magyarázza, hiszen a szeme láttára enyeleg fényévvel arrébb az élettel a halál.
Országnyi dühökben csitítja önmagát, ugyanakkor van mersze - és ehhez felelősség is kell – dühítve ösztökélni égbekiáltásra országnyi haragjában falus feleit e földi világban. Szétszedett ejtőernyő című versében apostoloz ez elvadult emberi környezetben, sivatagnyi homok csikorgatja fogai között azt a türelemintést, melytől óvja a magyari puszták népét. Ahogy beleordította Szervét Mihály Kálvin arcába a tolerance-ot, csikorgatja a türelem lehetetlenségét a költőnk.
türelem türelem türelem a szélnek a mohának a
levélnek a golyónak a késnek a dorongnak
Istenünknek, ki porzó úttal áldott
és mérte ránk országul a világot
Igen, világ van a szegényember vállán, mondta nem is olyan régen egy soványka óriás, aki Balatonszárszón egy egész vonatot vett a vállára. Bágyoni Szabó István 1990-ben int türelmetlenül a türelem további képtelenségére.
Vajon könnyű volt neki már akkor, 1990-ben? Egy kicsit őszült István azóta, hogy a román cenzúra önhitt mindenhatósága ellenére egyszerűen - mondottam: vakmerőn kitalált egy görög költő, egy apokrif szabadságharcos poétát, és mintegy „fordította" annak verseit. Mert hát szólni kellett akkor is, amikor Erdélyben és másutt, barátságtalan baráti országokban nem volt ajánlatos szólni magyar poétaként, povedálni a magyar történelmi Alszegen a szabadságról. Nos, ha már olyan nagy divat más népek internacionális szabadságáról szólni a szocializmus rettenetében, ám akkor fordítsuk az Idő intrauterinében leledző görög szavait a vijjogó csöndben!
Fölütötte eddigi napjait, könyvei lapjait Bágyoni, és készített egy versrázottat, versválogatottat: Lássátok, feleim... Jelen vannak a gyermekkorbóli kitekintések versei, utak és lehetőségek, lovak helyett szétvetett négy lábbal földbe kapaszkodó kiscsikók. És hogy bizalmat nyerjen már az indulásnál, a költő – ahogy kisgyermekként kapaszkodott a rettenetes kőasztalba – a mozdíthatatlan néptől, annak megszólalási formáitól kért áldást.
Meleggel telt a/ délelőtt színültig/ magukat kérőzve/delelnek a rendek...
Hát így. És el nem múlaszthatja megjegyezni: gyepű alatt kaszások pihennek. Értsen a szóból a fű hegyén illegő földi halandó.
A kolozsvári UTUNK szerkesztőségében cellatársa, Csiki László ifjúkori verse idézi magát az ifjú Bágyoni mellé: „Rendet vág benne rendetlen kezem.../ és megfordulok, ha megérkezem."
Néha gyilkol engem szófacsarásaival Bágyoni, ám Vászoning esőben című édes-szép versében megejt a játékos kedve:
csuromvizesre ázsiáztam
hát leültem ide az európadra
Tudnotok kell, hogy kisebbségben ázsiaiságunkat emlegetvén, mintegy összekacsintunk mi, magyarok, meleg kis szabadságriadalmat fúvintva a szívünk alá a megalázottságban. Így cselekszik Istvánunk is. De még mindig nem vagyunk írói munkásságának a delelőjén.
Még hátra van a Balt-Orient expressz, azzal meg kell tenni családostul az utat, vámosok világán keresztül, kisebbségből - kisebbségbe. Ez az a vonat, melynek valóságos jelképrendszere alakult ki az erdélyi magyarság világában. Mert áldott és átkozott az elmenők és a maradók között. Bágyoni és tucatnyi erdélyi költő így jegyez a vonat ablakában:
rohanó romok rohanó telkek
futó bakancsok - vérrel teltek
rohanó sípszó iramló sínpár
mintha hátamból szíjat hasítnál
Megpróbáló vállalkozás egy vakmerő vőlegény részéről a magát fukari módon kellető Magyarországmenyasszony előtt. De hát - a kutya megveszne, az ember kibírja.
Bágyoni végedes végig, az absztrakció éteribb versvilágáig elpróbálkozva és megérkezve, mindiglen azt a világos képrendszert életesíti, melyet ama gyermekkori kőasztal mellől vitt és hoz. Akkor is ebben él, mikor egy álom körülírását műveli. Enyeleg, ím, élettel s halállal a derűsen őszülő költő. Van saját világa immár, prédikátori passzusa végleges, szavaira figyelni igen hasznos. Néha úgy érzi – azért ember és eleven költő -, hogy valami rettenetes sivatag
homokbuckáinak kiált égre lármafát. Kínjai nagyok, egyetemesek, innen a gyanúnk, hogy apostollá is válhat.
Ha idejében meg nem kövezik.

(A pók kivégzőudvarában, Kráter Kiadó, Budapest, 1997.)

/Pannon Tükör, 1998/3. május-június/