Kések ideje

Kántor Lajos
Közérzetünk történelmi krónikája

Utunk (Kolozsvár), 1980. augusztus 4., 32-es szám

Aki ismeri Aranyosszéket s az onnan elszármazott, szülőfaluját írói nevében is őrző Bágyoni Szabó István rövid életrajzát (mondjuk Forrás-kötetének, az 1976-os Földközelben című verskönyvnek a borítójáról), annak aligha okoz gondot megfejteni a Kések ideje földrajzi- és személyneveit, felcserélni a betűket, elhagyni egy-egy fölöslegest, kiegészíteni a hiányzóval, a magas magánhangzót méllyel felváltani. Bogárd, Síntelep, Szentser, Körönd, Árkos, Várkapus, Tarack, Tarackosszentpál, Mészkör, Szend, Rút, Játszeg vagy a vidék központja, Darót éppúgy felrajzolható a térképre, mint ahogy Jenei Vaskó és szerkesztőségi munkatársai, Lázár, a sofőr, Szentseri Iván vagy az Ausztráliából vendégeket fogadó, Jenei Vaskó versét szavaló Bumer Kristóf azonosítása volna nehéz a valóságos nevekkel és személyekkel. Ez persze nem irodalomkritikusi feladat, jelentősége csupán annyi, hogy utal Bágyoni Szabó első prózakötetének műfajára; a szerző ugyanis egyértelműen, lakonikusan regényként vállalja művét, pontosabb volna azonban valahol a dokumentum-próza és a kulcsregény határán keresnünk a helyét. Ami önmagában – sem felfelé, sem lefelé! – nem minősít: elég ha az Anyám könnyű álmot ígér vagy a Gólya szállt a csűrre „non-fiction” jellegére, esetleg A sátán labdái köteteire gondolunk. A kérdés az, mit és hogyan „dokumentál”, mennyire közérdekű viszonylatokat és milyen művészi szinten próbál „megfejteni” maga a mű: a Kések ideje.
Jenei Vaskó a könyv vége felé eltűnődik ezen a kézenfekvő, esztétikailag is perdöntő igazságon: „Vannak képek, vannak hasonlatok, amelyek csak itt érvényesek, itt érthetők a gyermekkor utcáján.” Az író azonban, bármennyire is anyja ígérje számára a könnyű álmot, bármilyen kötelezettséget érezzen is egykori iskolája iránt, nem csak az otthoniaknak, az osztály- és osztályos társaknak ír – hozzájuk közvetlenebbül szól a magánlevél vagy akár az évfordulós beszéd a szülőfaluban. Pusztakamarás, Homoródalmás, illetve Aranyosszék, Bágyon jelentősége a „csak itt érvényes”-en túl kezdődhet az irodalom számára. Hogy erre mekkora lehetőség nyílik, vagyis hogy a földrajzi nagyságrend mennyire fordított arányban lehet az irodalmival, arra jobb példát keresnünk sem kell, mint épp a Szabó Gyuláét és a Sütőét: a romániai magyar irodalom utolsó három évtizedének legnagyobb két könyvsikere, a Gondos atyafiság az ötvenes években, majd az Anyám könnyű álmot ígér a hetvenesek legelején egy székelyföldi és egy mezőségi kis faluhoz kapcsolódik, s nem csupán a szerzők születési adatai szerint. Bágyoni Szabó István akaratlanul is e nehéz összehasonlítást vállalta magára, amikor egy újabb évtized küszöbén saját gyermekkori élményeit s egy lényegében azonos kor problémavilágát, közérzetünk történelmi krónikáját vázolta fel.
Hogy őt sem egyedül a sajátos magyar irodalmi hagyomány és nem az irodalmi divat, hanem a belső-külső szükséglet vezeti a maga „hozzászólásainak” a megszövegezéséhez, azt már régebbi versei alapján is előlegezhettük. Mégis, meglepetés a Kések ideje: noha nem jelent új időszámítást irodalmunk legújabb kori történetében (mint az előbb említettek), jelenti az írói felelősség újabb érvényes megnyilatkozását s a prózaíró Bágyoni Szabó ígéretes bemutatkozását. Aki felül tud emelkedni a szülőföld nosztalgikus megidézésén – aki a szülőföld múltjában azért akar jól eligazodni, hogy a kék ég ígéretét hozhassa magával a mába. Körorvos barátjától, no meg tapasztalatból tudja, „a fekély-sebek, mint általában a sebek: igen-igen különböznek egymástól; vannak, amelyek ritmusos, tompa ütögetésre gyógyulnak, mások csakis késre; nincsen egyetemes ragtapasz ilyen nyavalyákra.” Nem idillikus tájakon keresi hát a kék eget, hanem ott, ahol a kések oly gyakori villogása után, közben Tyifor Sándor, Bogárd bírója természetes gesztussal száll szembe a részegségében gyilkos indulatát eláruló helyi hatósági közeggel. Sokféle összetevője van tehát az írói szándékot felvillantó kérdésnek: „miért ne restaurálhatnók hajdani közérzetünket?”
Bágyoni Szabó Istvánt azonban igazán nem lehet megvádolni valamiféle restaurációs kísérlettel. Legnagyobb írói – és közéleti! – érdemeként azt emelném ki, hogy a távoli múltból indulva ő tudott a legközelebb kerülni a legmaibb jelenhez, amely egyes teóriák szerint nem is lehet a széppróza tárgya („nincs még hozzá távlat”). És íme, mégiscsak lehet. A távlatot az előző évtizedek, évszázadok adják. Az összeíró kérdésére válaszoló szomszéd ijedt-igenlő szavainak (felelőtlen) súlyát a bogárdi „studiosus”-ok szabálytalanul felidézett története tudatosítja; Tyifor bíró tettének szépségét – amit oly természetesen, heroizálás nélkül ad elő a szerző – a bolond tanító kálváriája ellenpontozza. A Kések ideje egyik motívuma érdemlegesen rímel D.R.Popescu fontos regényére: az Akik csak az erdőt látták írói vízióit ugyanúgy hitelesíti a második világháborús évek középkorinak hitt valósága, erdélyi falvakban, mint a Kések idejét. Bágyoni különben szándékosan, okosan játszatja egybe a fikciót és a dokumentált múltidézést, magukat a dokumentumokat. Így alakítja ki regényének különös szövetét – ami manapság tulajdonképpen már nem is olyan különös. Az irodalmi kollázs egyre nagyobb teret hódít, másfelé is, nálunk is, bizonyára többféle okból. Ha jól használják, új dimenziót adhat a szépprózának. De veszélyeket is rejteget – s ezt ugyancsak mindegyre tapasztaljuk a kortárs romániai magyar irodalomban. Bágyoni Szabót ritkábban az átlátszó szándék (a szájbarágós példabeszéd) felől, gyakrabban érezzük a kapcsolások, az időjátékok bonyolultságát, olvasási kedvet rontó öncélúságát. Bizonyos arányvesztést is, a könyv második felében: éppen múlt és jelen megdicsért keverésében, abban a hajdani-közérzetrestaurálásban akad el olykor, megbotolva a kollázsokban.
Végül is: hova rajzoljuk fel irodalmunk térképén Bágyont? Van-e már megkülönböztethető topológiája, etnikai, pszichológiai sajátossága, emberföldrajza? Történelme egyelőre kirajzolódik, mint az itt élt és élő egyes emberek arcéle, jóllehet Szabó István az atmoszférateremtés mellett egy-egy rövid jelenetben emberábrázoló képességét is elárulja. Egy-egy kitűnő, pár mondatban jelzett megfigyelése pedig (például a három rövidre vágott hajú – új, égetően időszerű problémaként nemcsak Aranyosszéken – teljesebb kibontást, önálló elbeszélést, regényt kíván, követel; ha nem is lesz belőle több száz oldalas freskó, a sorsok és képek tömör nyelvén szólaljon meg ez az irodalmunkban szinte még ismeretlen világ, amelyet Bágyoni ilyen telibe találó, korjelző szavakkal-ítéletekkel tud jellemezni: „A kinevezés hirtelen jött, akár a jégeső”.
Mindenesetre: a Kések ideje kíváncsivá tett a folytatásra, a prózaíró Bágyoni Szabó István új műveire…

Kántor Lajos