A lovak estére hazaérnek

Filep Tamás Gusztáv
Bágyoni Szabó Istvánról és regényéről

Megjelent: Élet és Irodalom, 1996. szeptember 27.

Nem tudok róla, hogy megpróbálta volna valaki eszmetörténeti, ideológiatörténeti alapon és céllal elemezni és tipologizálni a romániai magyar költészet metaforarendszerét, rejtett és majdnem nyílt utalásait a Ceausescu-rezsim idejéből. Azokra a poétikai eszközökre gondolok, amelyek arra a „felépítményre” reflektáltak, amely ennek a költészetnek a tágabb társadalmi, ideológiai keretét megadta. Ha majd valaki rászánja magát erre a munkára, Bágyoni Szabó István költészetében efféle meglepő sorokra fog találni: „hagyjátok körébem szorulni/ harapdált nyelvek alagútját/ szt. flórián lehallgatóit/ tüzesedő fülembe dugják”, s ugyanebből a versből, a Hideg borogatás címűből még: „bennem az éjszakák a némák/ az összerakott szók hiánya/ nem kérek ilyen szabadságot/ ha már a gyomrom is kihányja/ hát igen fiúk hidegvizes/ borogatásra vár az utca/ s a tejúton a csillaghordó/ s a szónok minden pereputtya”. S utolsóként az Alakítás egy passzusa; a versben a bohóc (vagy az udvari bolond) így számol be a főnökének – a főnök szobráról: „– csudálatos csak a reggelt megérné/ húgyos ebek igen környékezik/ a jég hamar olvad test melegétől/ édes Polimpnicol”. (Mindhárom idézett vers olvasható az 1980-ban megjelent Végtelen reggel című kötetben. Ezt megelőzte Bágyoni Földközelben című verseskönyve 1976-ban, s követte a Nyitott cella 1982-ben.)
Ezt az elemet valóban Bágyoni Szabó költészete lényeges jegyének tartom. E költészet vázlatos jellemzéséhez azonban még három megjegyzés idekívánkozik, s mindhárom segítséget nyújt prózája megközelítéséhez, így második regénye becserkészéséhez is, amelyből szintén kilóg a líra „csillagoscsikós”-lába. Költészetének talán leggazdagabb rétege a magyar művelődéstörténeti motívumokban bővelkedő helyzetdalok csoportja. Egész életművében – publicisztikájában is – a szülőföldi táj, Aranyosszék motívumai térnek vissza új és új formában, egyre erősebb áttételeken át. Beszédmódjában a tárgyias-hűvös s az ironikus-groteszk elemek is elszaporodtak, megjelent a lakótelep-élmény; költői alkatának ezt a vonását közvetlenül érzékeltetik-bizonyítják műfordításai is, főként a szarkasztikusan száraz Nicolae Prelipceanu verseiből készült fordításkötete – Földi veszélyek –, s Mircea Dinescu, a „kivert fogú román angyal” (Csiki László) tizegynéhány versének fordítása a Hajónapló című antológiában. (Nota bene – az egyik így kezdődik: „Őrizz meg Atyám a jóakaróimtól/ a jópofa srácoktól/ kik hajlandók bármikor egy kellemes besúgásra.”).
Ha esztétikusok lennénk, bizonyára érintenénk most Bágyoni költői eszközeit, képszerkesztési módját. De valószínűleg semmit sem zárnánk le végleges érvénnyel. Mert a legfelkészültebb kritikusok egyike, K. Jakab Antal megállapíthatta róla, hogy „odahagyja a szóképet, és a képzavaron át eljut a szóképig” (a szóvicc révén), de ő maga is fölteszi a kérdést: „Ámde egyáltalán használhatók-e még a líra megítélésében az olyan értékkategóriák, mint kép és képzavar?” S valóban, mi használható még a költészet megítélésében? Gyanítom, Bágyoni, aki végzettsége szerint magyartanár – s ezt nem árt tudnunk, regényei is részben erről szólnak – folyamatosan ezt a kérdést tette föl magának. Nem újkeletű az a feltételezésem, hogy e minőségében egy magánhasználatú nyelvfilozófia megalkotója is. Ennek bizonysága napi több tucatnyi szójátéka.
A fentiek szemléleti nyitottságot is feltételeznek, pedagógusi türelmet is. Hadd említsem meg, hogy a romániai magyar középiskolások irodalmi olimpiáin az Utunk szerkesztőségét Bágyoni képviselte, s hogy a gimnazistáknál néhány évvel idősebb – s irodalmi eszmények tekintetében tőle valószínűleg (vagy csak látszólag?) távol álló – fiatal kolozsvári filozófus-hallgatók is őt tekintették a szerkesztőség azon tagjának, akivel „beszélni lehet”.
Ha a fenti versidézetekre úgy utaltam, mint metaforasornak álcázott közvetlen versbeszédre, nem okozhat félreértéseket talán az sem, ha a két regény, a Kések ideje, illetve főként a most megjelent A lovak estére hazaérnek alapját képező szociológiai tényről szólok röviden. Bágyoni regényeinek színterei az erdélyi prózában szinte egyáltalán nem szereplő Aranyosszék, a klasszikus és ismert székelyföldi székeknél jóval később kialakított székely szervezeti-közigazgatási egység, s az erdélyi prózában ritkán szereplő Mezőség, amelyről Sütő András írt ugyan egy klasszikusszámba menő könyvet, de az túlságosan is a hatvanas-hetvenes évek terméke. Nem eszközei szerint, hanem az elbeszélő-narrátor tudatának túlságosan is a korhoz tapadó állapota miatt.
Nemcsak azért fontos ez, mert Bágyoni ismeretlen vagy kevéssé ismert tájakat rajzol be a magyar tájak Szabó Zoltán emlegette mappájába, hanem azért is, mert a megidézett vidékek a legégettebbek-kiszikkadtabbak közé tartoznak. Éppúgy, mint a lakóik. A pusztulás, a közösségé, már akkor is előrevetítené árnyékát, ha nem beszélne senki, csak az épületeket s a dombokat látnánk.
Az új regény helyszíne kettős földi baj alatt-fölött nyög: alul a földgázmezők, fölül a suvadások – szinte csak azért, hogy tépelődni lehessen rajta, s e tépelődéssel elütni nem az időt, hanem magát a történelmet, hogy a földcsuszamlás csupaszítja-e le, vagy az eső mossa-e ki a gáztól pufogó és bűzlő temetőkert csontjait. „Az eső nemcsak mos – mondja a falu gyógyszerésze a rejtélyes éjszakai kártyaparti közben a papnak –, ha Isten úgy látja jónak, hát letisztálja a csontjainkat. Ránk fér az ilyen utólagos öblögetés. Vagy mit szól ehhez a szakmabeli?” A válasz persze elmarad, hiszen „egy földgáztelep fölé összehordott faluban”, amely bármely pillanatban felrobbanhat, az előbbi kérdés meglehetősen hipotetikusnak tűnhet föl.
Az erdélyi próza kimagasló eredményeivel nem összemérve, de ezen a ponton összehasonlítva, azt láthatjuk, hogy Bágyoni könyve a regények azon kisebbségéhez tartozik, ahol a múlt nincs lezárva. A múltbeli történetek igen, s ezzel történelemmé is válnak nyomban, de valamely szimbólum vagy szürreális elem, a bonyolult utalásos rendszer révén máris hozzájuk illeszkedik a következő történet.
A század elején a Mezőségre telepített dunántúli nincstelenek, a sándorfalvi intermezzo, meg egy világháború után szintén odaérkező bukovinai székelyek, szombatos „zsidózók” és a háború utolsó szakaszában összeszedett, elhurcolt zsidók, a sárteleki – azaz, gondolom, nagysármási – őslakosok sorsa (ami rendszerint egyéni drámákban jelenik meg): ezek jelzik a bravúrosan egymásba épített történetcsokor közösségi szintjeit. A személyeseket pedig két közösségi ember története, Porkoláb Dánielé, a falu ügyvédjéé és mindeneséé; ez a hamarosan lezáruló szál. A másik a Kések idejéből ismert Jenei Vaskóé, aki szülőfaluja egyik történelmi hagyományának megfelelően, illetve azt követve az iskolában színjátékot, illetve bábjátékot rendez. (Az ősminta a Dersi Simó István bágyoni – a regénybeli bogárdi – iskolamester által rendezett nyilvános színielőadás a Rákóczi-szabadságharc idején, a faluszéli Keresztesmezőn.) A hivatalosaknak már a bábelőadás puszta ötlete sem rokonszenves. Tekintettel arra, hogy a bemutatandó bábjáték éppen az Übü király – egy múlt század végi parlamenti beszédből kölcsönözve a fordulatot: – némi csintalanságot mi sem tartunk kizártnak. Valószínűleg így vannak vele „Viktor elvtársék” is, ezért is kell a főhősnek megérkeznie Sártelekre, ahol egyetlen éjszaka és egyetlen nap alatt megtörténik vele és előtte a XX. század története, méghozzá több értelmezésben is, mint mondtam: lezáratlanul. A falut végpusztulás fenyegeti – de ez nem is olyan biztos; közben ünnepségre készülnek –, de talán nem fogják megtartani; akit hetek óta várnak a diáklázadásos Párizsból, azt az utolsó pillanatban a leleplezendő emlékmű alatti gödör mocsarából húzzák ki holtan, az arctalan funkcionáriusok és a háború opálos tekintetű árnyai viszont – akiket senki sem várt – megérkeznek. Az utolsó pillanatban mindenki mozog, ugrál, serénykedik, „vonaglik” – mint egy Fellini-film záróképében.
Kevésbé edzett olvasók talán fennakadnak a regény első negyedén, s a cselekménybonyolító képesség zavarának tekinthetik azt, amit mi túl nagy szigorral alkalmazott késleltetési technikának vélünk. Minden nyelvi elemnek megvan a maga funkciója, az aprólékos, tempózó táj- és környezetleíró mondatoknak, a szürrealista látomásoknak, a félig-meddig vagy egészen fiktív tárgyalási jegyzőkönyveknek, a dokumentarista szövegrészleteknek a hősök első világháborús emlékeivel, s az egész filmszerű vágástechnikának.
A tanulságokat nem kell még levonnunk – a regény gyakori visszautalásai a Kések idejére a történet folytatásának esélyeire utalnak. Három nyilvánvaló dologra azonban utalnunk kell még.
Bágyonit az erdélyi költészetben a népiek közé sorolták, pontosabban azok közé, akiknek sok közük van a hagyományokhoz. Nos, nincs tiszta népiség, különösen annak a szemében, akinek élete Tordához vagy Nagysármáshoz kötődött. A regény színtere valamelyest már a századfordulón urbanizálódott.
Bágyonit népisége nem egyszerűen egy hagyományrendszerhez, hanem emberek – méghozzá kiszolgáltatott emberek – közösségéhez köti. A regény egyik részlete a telepesek és az őslakosok dokumentatív módszerrel megidézett, egyszerre tragikus és groteszk ütközete a századfordulón. Ez is a népi mozgalom Kovács Imre-féle, az uradalmi cselédek, napszámosok és egyéb, egzisztenciális értelemben legalsóbb néprétegek ügyét vállaló irányzatát tünteti fel a Bágyoni-eszmény ősének, nem a germán modell híveit. (Az írói eszközök kérdése ettől elválasztandó – ma már kevesen képzelik azt, hogy a „népsorsot” népinek tekintett eszközökkel kötelező kifejezni.)
Egy időben népszerű tétel volt Budapesten, hogy az Erdélyből áttelepült írók kiégtek, mert elvesztették „nyelvüket” és „közösségüket”. Mint minden túlságosan kézenfekvő magyarázatnak, ennek is a mélyére kell néznünk. Mert lehet, hogy csak a távlatot keresték. S íme, Páskándi Géza, Bodor Ádám, Köntös-Szabó Zoltán, Csiki László, Bágyoni Szabó István megtalálta. Bágyoni 1984-ben, Kolozsváron kezdte el írni regényét, s 1994-ben fejezte be Budapesten. Talán keveset toldott hozzá az otthon írt szöveghez. De lehet, hogy éppen az a kevés tágította ki az értelmezés körét.