Válogatott esszék

Kárpáti Kamil 1940-es években indult, majd hosszú időre megtört, ám így is sok évtizedes irodalmi munkássága ellenére szinte mindig a magyar irodalmi élet peremvidékén élt. Ilyen értelemben egy kicsit a partvonalon kívülről szól bele kortárs irodalmunk ügyeibe, ami egyfelől véleményalkotása kötetlenségét is garantálja, másfelől alkalmat ad számára, hogy megcsillogtassa hatalmas ismeretanyagát, egyéni szemléletét és remek stílusát. Válogatott esszéi kötetének első részében (Füveskertiek) azoknak a költőtársainak állít emléket, akikkel – politikai fogolyként – együtt raboskodott Vácott. Mindenekelőtt Gérecz Attila, azután Béri Géza, Tollas Tibor, Csillag Tibor, továbbá Faludy György alakját és költészetét idézi meg, részint személyes emlékek, részint a poétikai mérlegelés, elemzés útján. A második fejezet (Vesztőhely és menedék) a rabságot szenvedett költők utóéletéről szól. E tekintetben a szerzőnek kiemelkedő érdemei vannak, hiszen munkásságának egyik legfőbb törekvése a Gérecz Attila-kultusz ébrentartása. Írásainak sorából kiemelendő egy roppant kritikus hangú, helyenként vitriolos megfogalmazású, terjedelmes vitaesszé (A költő és tudósa), amelyben Pomogáts Béla egy Gérecz Attiláról szóló, 1987-ben megjelent írását szedi ízekre. Remek bemutató esszéket szentel az általa pártfogolt fiatal költőknek, akik közül néhányan megkapták az általa alapított Gérecz Attila-díjat. Nagy empátiával és poétikai vértezettel méltatja Nagy Cili, Szakács Eszter, Rózsássy Barbara líráját.

A harmadik rész (A Dalmadyságról) a klasszikus és a kortárs költészet egynémely problémájával foglalkozik – ismét csak erős kritikai éllel az 1970-es, ’80-as évek irodalmi életének jelenségeiről szólva. Megemlíti például az akkori Élet és Irodalom „hivatalosságot” szolgai módon követő irodalo felfutását és szerkesztői gyakorlatát, azután elmondja véleményét Vajda János, Fodor András, Kiss Dénes, Kassák Lajos, Nagy Gáspár költészetéről. Kárpáti Kamil fölemlegeti a rendszerváltozás előtti évtizedek emlékezetes kultúrpolitikai botrányait (például az Új Forrás 1984. évi vagy a Tiszatáj 1986. évi „megbüntetését”) – máig fölkavaró kérdéseket fogalmazva meg. Az utolsó fejezet (A bennünk testet öltő emberi állapota) darabjaiban foglalkozik a haiku műfaj utóbbi évtizedekben elterjedt „divatjával”, Galambosi László Sarkig tárt élet (1994) című könyve kapcsán fejti ki véleményét nem egy kanonizált értékről. A „körön kívüli” Kárpáti Kamil megengedheti magának, hogy kendőzetlenül, sőt kíméletlenül szóljon az 1970-es évektől az ezredfordulóig terjedő időszak irodalmi életéről, korjellemzőnek tartott alkotásairól – ez adja esszéinek sajátos akusztikáját és különös fölhangoltságát.